2014. március 19., szerda

, , , ,

Keserédes történetek


    Decemberben már megírtam a véleményem, miután megérkezett a futár a novelláskötettel és néhányat elolvastam belőle. Bár az a vélemény csak az első benyomásokra korlátozódott, de azok mellett sem mehettem el szótlanul, elvégre a mai világban a többség kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt.

   Akkor félretettem a kötetet, ahogy annak idején a Bársony és keserű mandulát is, és a mai napig sem tudom megmondani, miért. Talán mert nem a megszokott Joanne Harrisszel találkoztam a lapokon, és furcsa volt, hogy az írónő egy másik arcát mutatja nem egy novellájában. A napokban viszont rájöttem, hogy hiányzanak Joanne Harris írásai, és teljesen mindegy, melyik oldala dominál az adott novellájában. Elő is vettem a kötetet és ott folytattam, ahol januárban abbahagytam.

     A novellákból nem a Csokoládéból jól ismert hangulat árad, hanem nem egyszer egy olykor gonosz, csipkelődő hang szövi a történet szálait. A címadó történet és annak folytatása - ahogyan már korábban is írtam - egyáltalán nem hozza karácsonyi hangulatba az olvasót, nem akar azonnal fát díszíteni, mézeskalácsot sütni vagy képeslapokat írni, sőt inkább elgondolkodtatja, ahogyan nem egy másik írás is a kötetben.

   A skandináv mitológia alakjai ismét visszatérnek egy-egy történet erejéig, ezúttal Manhattanben találkozhatunk velük.

   A Harry Stone és Elvis 24 órás egyháza egy remek és rendkívül humoros - nem a klasszikus értelemben vett - detektívtörténet, amin nagyon jól szórakoztam.

   Mégis a legjobban a való világból vett történetek tetszettek és gondolkodtattak el.

   A Bársony és keserű mandulából már jól ismertem és nagyon megszerettem Faith-t és Hope-ot, akik egy idősek otthonában tengetik napjaikat, melynek lakói ezúttal kirándulásra készülnek, de mit kezdjenek ott egy vakkal és egy mozgássérülttel? Így a két asszony az otthonban marad. De szerencsére vannak még olyan emberek, akik nem feledkeznek meg másokról, így Faith és Hope világot lát.

   Jó néhány oldallal később ismét találkozunk a két idős hölggyel, a Faith és Hope visszavág c. történetben, ami rendkívül izgalmas és nem lehet nem szeretni őket.

   A Kíván újra csatlakozni? narrátora egy anya, akit fia ismertetett meg a Twitterrel, amikor egyetemre ment, és így állandóan kapcsolatban tudtak maradni. Sajnos a fiú azóta meghalt, de a Twitteren még mindig él.
Eszembe is jutott, hogy milyen igaz:
Online senki sem hal meg.

   Azt hiszem, mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki az interneten valamilyen formában tovább él. De vajon el tudjuk-e engedni őket? Ezt a témát boncolgatja az írónő. 

   Szintén az internet, egészen pontosan az online játékfüggőség áll A Játék középpontjában. Bár Joanne Harris maga is azt írja a bevezetőben, reméli, nem igaz, mégis a lelke mélyén úgy érzi, sajnos, mégis az.
- Neked hány pontod van?
Lenézett a bagettre, amit nem evett meg.
- Nem emlékszem válaszolta.
Hát, ez bazi nagy hazugság volt. Amikor az ember a Játékot játssza, mindig számon tartja, hány pontja van. Mint a Twitteren a követői: mindig tudja, ha elveszt egyet, és mindig érzi azt a kis nyilallást, amikor az egyik már nem követ...
 
   A Süti főszereplője egy édességfüggő nő, aki imádja a sorozatokat, az emésztést segítő kekszet és a mindenféle színű cukormázas süteményeket és fánkokat. A férje a vetélése után elhagyta, ám most mégis úgy érzi, hogy gyermeket vár, méghozzá nem is akármilyet.
Zseniális példázata annak, mi mindent képes elhitetni magával egy ember.

    Az út dala - mely a kötet záró története - volt számomra a legfájdalmasabb. Három afrikai gyerek minden áldott nap kiült az út szélére, hogy az arra menőket és az eget figyelje. De mára már csak az egy szem lány, Maleki ül ott, mert testvérei elmentek, hogy évekkel később pénzzel a zsebeikben térjenek haza és az ötgyerekes család élete jóra forduljon. Csak a család nincs tisztában azzal, hova is kerültek a gyerekeik: valójában gyermekkereskedők karmaiba adták őket, akik a gyerekeket prostituáltaknak és szolgáknak adják tovább. És a várva vált gazdagság is elmarad.

   Ahogy ismételten olvasni kezdtem a novellákat, már eszembe sem jutott, hogy félretegyem. Rájöttem, hogy azért szeretem az írónőt, mert bárkinek a bőrébe bújva el tudja velem hitetni, hogy annak a szereplőnek a gondolatait olvasom, együtt tudok érezni vele vagy éppen utálom. A való világból vett ötletekért pedig külön dicséret jár, mert rajtuk keresztül hívja fel a figyelmünket olyan dolgokra, amelyek mellett talán naponta mi is elmegyünk vagy aggódunk miatta, de hajlamosak vagyunk egyszerűen a szőnyeg alá söpörni vagy rágörcsölni. Ilyen történet a Kísértetek a gépben, ami rendkívül tanulságos.
Az internethez menekül. Ott senki sem látja. Avatárként létezhet, szavak formájában a képernyőn, hangként a sötétben. Itt kedvére felfedezheti a világot, a világot, amelyben nemcsak neki, de senkinek sincs arca.
 
   Joanne Harris ismét nagyot alkotott, és nagyon tetszett, hogy minden novella elején néhány mondatot mesél az aktuális történet keletkezéséről. Ebben a kötetében is mindenki megtalálja a saját szája ízének leginkább megfelelő keserű vagy édes történetet. A hozzám hasonló rajongóknak pedig igazán hedonista élményben lesz részük.

   Dicséret illeti a fordítót, Szűr-Szabó Katalint is, aki a manapság túlzottan elterjedt tegeződés ellenére sem ezt a formát, hanem a magázódást választotta (az angolban nincs különbség tegeződés és magázódás között), ami - szerény véleményem szerint is - jobban illik Joanne Harrishez.


   Mire a kötet végére, pontosabban a záró novellához értem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem esett szét a kötése és a gerince sem tört be. Előbbit csupán azért sajnálom, mert így egyszerűen és gyorsan megszabadulhattam volna a maradék 38 oldaltól, aminek semmi köze Joanne Harrishez, csak a kiadónak így olcsóbb reklámozni az olyan könyveit, amelyekre nem érdemes a szemünket pazarolni.
Joanne Harris és a könyvei is megérdemelnének végre egy normális kiadót, aki csak azt nyújtja a pénzünkért, amire kiadtuk, nem rontja el marketingfogásból az eredeti címet és nem akar tudat alatt ránk tukmálni egy rakás limonádét. Azt pedig a mai napig nem értem, miért nézi csekély értelműnek a kiadó az olvasókat, hogy Joanne Harrist állandóan a Csokoládé szerzőjeként emlegeti. Imádom a Csokoládét, de mellette még írt egy-két másik könyvet is. Tudom, Ulpius.


Joanne Harris: Egész évben karácsony
Eredeti cím: A Cat, a Hat and a Piece of String
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
348 oldal (ebből 308 a Joanne Harrisé, a maradék gyújtós reklám)
Ulpius-ház, 2013
3499 Ft
Share:

6 megjegyzés:

  1. Megvettem a könyvet én is karácsonyra magamnak, aztán persze rá kellett jönnöm, hogy nagyjából semmi köze a karácsonyhoz. Félre is tettem. Na nem ezért, hanem pont azért, amit te is írsz... Ugyanis eleinte nekem is nehezen csúszott a Bársony és keserű mandula, de végül lettek belőle kedvenceim, kiváltképp Faith és Hope nekem is. :) A sz.gépes játékostól viszont már akkor is nagyon viszolyogtam... Na mindegy, köszi, hogy emlékeztettél rá, hogy el kéne valamikor majd olvasnom. :)

    VálaszTörlés
  2. A két Faith és Hope-történetet ebben is szeretni fogod ;), és ne viszolyogj a számítógépestől, mert nagyon jól bemutatja, milyen függőséget okozhat egy ilyen játék a tizenévesek életében.
    Olvass majd bele újra, és lehet, le se tudod majd tenni ;).

    VálaszTörlés
  3. Igazándiból még nem is futottam neki, talán csak az első történetbe haraptam egyet, és az jó volt, csak félretettem jobb időkre. :)

    VálaszTörlés
  4. Ha az első tetszett, akkor a többi csak még jobban fog ;).

    VálaszTörlés
  5. Már vártam, hogy mikor veszed újra elő és ha azt mondod, hogy tetszett, akkor bátran fogom én is beszerezni.
    Imádom Harrist, hogy olyan sokszínűen tud írni, nincs szerintem igazából két egyforma könyve és a novelláskötetben is ezt imádtam :) Faith és Hope pedig imádnivalóak volt az elsőben, úgy látom, itt sem kell őket félteni. Az előző kötetben is volt a való életből vett történet, ha jól emlékszem ott engem a nyalókalányok sztorija borzasztott el... (de lehet, hogy a címre rosszul emlékszem már).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Faith és Hope itt még szerethetőbb és ahogy Te is írtad: nem kell őket félteni most sem ;).
      Valami rémlik a nyalókalányokról, és most már biztos, hogy újra előveszem a Bársony és keserű mandulát is :).

      Törlés

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.