2017. június 28., szerda

"Az élet olyan nehéz, hogy minden embernek két apára van szüksége, akik gondoskodnak róla, ezért kellenek a keresztapák."

Ne is boncolgassuk, mióta terveztem elolvasni Mario Puzo legismertebb és legolvasottabb regényét. Ráadásul azok közé tartozom, aki a filmből is csak részlete(ke)t látott, így tiszta lappal kezdhettem az olvasást. Bár a Narcosszal párhuzamosan sikerült elolvasnom, így erőszakból nem volt hiány. Ráadásul az  az érzésem, hogy valószínűleg Pablo Escobar számára is alapmű volt.

A regény elején - közvetlenül a II. világháború után járunk - olyan egyszerű, hétköznapi embereket ismerünk meg, akiknek súlyos problémája akadt, és ki mástól kérhetnének segítséget, ha nem Don Corleonétól, a Keresztapától? A Don mindannyiukat meghallgatja, mindannyiuknak segítséget ígér, de figyelmezteti is őket, hogy egy napon ő is szívességet kér majd cserébe tőlük. Ahogy a Don legkisebb fia fogalmaz barátnőjének:

Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszer-tartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

A szívességkérők mellett megismerjük a Corleone családot: a három fiút: Sonnyt, Fredót és Michaelt, az esküvőjét ünneplő Connie-t és férjét, Carlót, a Don tanácsadóját, Tom Hagent, aki együtt nőtt fel a fiaival, illetve a többi családot, akik ugyanúgy az alvilág meghatározó szereplői, mint a Corleonék. Mellettük terítékre kerülnek a korabeli filmvilág alakjai is, a Don egyik keresztfiának, Johnny Fontanének köszönhetően.

Közben szépen belecsöppenünk a dolgok közepébe: az egyik család merényletet követ el a Don ellen, mivel nem akart beszállni a legújabb üzletükbe. És ez az a meghatározó pillanat, amikor kibújik a szög a zsákból, azaz ismét bebizonyosodik, hogy a vér nem válik vízzé: Michael, a legkisebb fiú, aki mindeddig közömbös volt a családi ügyekkel kapcsolatban, most főszereplővé lép elő. Ahogyan az apja is mondta:

Minden embernek csak egy sorsa van.

A keresztapa szinte minden oldala izgalmas - bár akadtak számomra kevésbé izgalmasak is -, bár Mario Puzo olykor szeret eljátszani az olvasóval, és egy hirtelen "rántással" egy újabb szálat gombolyít elénk a múltból vagy éppen egy másik szereplő jelenéből. Kifejezetten felüdülés volt a leszámolások és feleségverések (Milyen feleség ez a Connie, hogy nem csapta le Carlót a nyújtófával???) után Szicíliáról olvasni, megismerni az eredeti maffiát. Mert a maffia eredetileg teljesen más céllal jött létre, csak az idők során alakult azzá, amilyennek mai is ismerjük.
Volt olyan rész, amikor még szimpatizáltam is velük. Sőt, Don Vito Corleonét is rokonszenvesnek találtam, bár természetesen nem minden tettével értettem egyet. Miért ez a szimpátia vele? Mert egy kis szicíliai faluból menekült Amerikába, ahol - bár nem a legerkölcsösebb módszerekkel - sikerült felemelkednie. De ez a felemelkedés nem volt rossz hatással rá: mindig is tisztelte és megvédte a honfitársait, munkát adott nekik és azok bármilyen kétkezi munkások voltak is, sosem nézte le őket. És az a fajta ember, aki már a fellépésével tekintélyt sugároz.
Sőt, még egy meglepetést is tartogatott számomra: ugyanis a Don szeret kertészkedni! Azt hiszem, nem úgy képzelünk el egy maffiavezért, hogy két paradicsomtő kapalása között osztogatja az utasításait. Elárulom, ő sem így teszi. Mindenesetre pozitívum, hogy az erőszakos, határozott oldala mellett megmutatkozik az emberi is.


Viszont a számos elírás, helyesírási és nyomdahiba sajnos sokat rontott az élményen. Tom Hagen folyamatosan consiglieriként szerepel, holott a tanácsadó olaszul consigliere, az -i végű a többes száma, Tomból meg csak egy van. Az infamità végéről is lemaradt a véghangsúly. Kár érte. Tudom, hogy egy olaszul nem tudót ez csöppet sem zavar, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr az ilyesmi.  Mario Puzo maga is szicíliai bevándorlók gyermeke volt, de vajon ennyire rosszul sikerült elsajátítania az olasz nyelvet, hogy ilyen szarvashibákat követett el a szövegben? Vagy egy kisördög művei ezek? Kár értük. Gondolom, az olasz kiadásban ilyesmi nem fordulhat elő.
Kíváncsi vagyok, hogy a nemrég ismét megjelent kiadás is ugyanígy hemzseg a hibáktól, vagy már kijavították őket?

Mindenesetre A keresztapa izgalmas és olvasmányos, nemegyszer letehetetlen, méltán számít alapműnek. Bár nem került be a kedvenceim közé, mégis megértem a regény iránti rajongókat. Egyszer a filmeket is megnézem, azonban a Mark Winegardner által írt folytatásokat egyelőre biztosan nem olvasom el. Valahogy azaz az érzésem - bár lehet, csak én vagyok ennyire szkeptikus -, hogy a mások által írt folytatások nem olyanok, mint amilyet az eredeti szerző írt volna.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.


Mario Puzo: A keresztapa  
Eredeti cím: The Godfather
Fordította: Vándor Vera
552 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2990 Ft (az új kiadás már 3990 Ft-ba kerül)
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.